A CAGE (jel.: ketrec) generációs tünetként mutatja fel az érzelmi bizonytalanság és elfojtások börtönébe szoruló, a hatalomgyakorlás játékterébe önként és tudatlanul besétáló egyén gyengeségét. A re-generáció (vagy talán de-generáció) az anyag újrakeletkezésének gesztusa: az anyag, ami folyamatos mozgásban van, a massza, mely önmagában, mint az atom bomlik, építő vagy bomlasztó – a felhasználás szándékától átlényegítve.
Az előadásban a kéz a kézben járó beteljesületlenség és széttéphetetlen köteléket építő örök vágyakozás misztériuma áll szemben a nyers állatiasság követelőző erőszakával. Az összezártság hatására alakuló emberi kapcsolatokban a csábító és a behódoló szerepei variálódnak. Az egyedüllét bizonytalan ijedtségébe, vagy egy kialakított viszonyrendszerbe berobbanó Másik időről időre újrarajzolja a vélt és valós viszonyrendszereket.
Vajon az egyenlőtlen és állandóan változó hatalmi viszonyok hatására alakuló személyiségek vágynak-e még a lázadásra? Képesek-e még a kitörésre? Vajon a test felszabadulhat-e a külső hatalom/rendszerek kényszerei és uniformizációja alól? A tehetetlenségből fakadó fojtogató néma sikoly nem fordul-e fulladásba?
Minden látszati valóság mögött megbújik egy másodlagos valóság, a világok részleges fedésben, részletekben, darabokban válik megismerhetővé, így a jelen kor kifejezési módjainak oly megfelelő Gilles Deleuze-i fragmentszerű építkezés logikáját adaptálják a Radikal Dance művészei, akik előadásukban hatálytalanítják a kezdetek és végek fogalmait és az örökös nyitottságot szem előtt tartva tagadják a hierarchikus szerveződés racionalitását. A díszletet a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem volt hallgatóiból formálódott Paradigma Ariadné építészeti iroda tervezte ketrec-szerkezet adja, mely látszólagos egyszerűségéből kibomló metamorfózisokon át vezetve követi az előadás érzetvilágának változásait. A zenei kulisszát kortárs zeneszerző fűzi elektroakusztikus hangszövettel egységes szerkezetbe ikonikus zenei idézeteket, filmzenéket beidézve a közönség köz-tudatába kapcsolódva, újra meg újra a tudatalattiba hatolva. A zenei asszociációk gazdag tárházát kínáló előadás zeneisége is a lázadás és szabadságvágy tematikájára alapozódik, pulzatív ritmikába olvasztva a huszadik század ismerős „himnuszai”-t. A Radikal egy újfajta zenei megfogalmazás, a meglévő zenei anyagok újradolgozásával alkotott jelenkori zeneiség, a fotókollázsokhoz hasonló újra-alkotás gesztusát valósítja meg.
Díszlet: Paradigma Ariadné, Smiló László Zene: MOME hallgatói csoportja – Gryllus Ábris Fény: Marton János Hang: Hajas Attila Filozófiai konzultáns: Horváth Nóra (filozófus, adjunktus – Széchenyi István Egyetem) Koncepció: FrenÁK Koreográfia: Frenák Pál és a Radikal – Új generációs degenerációk
Csányi Sándor vígjátéka: Hogyan értsük félre a nőket? Mi a teendő abban az esetben, ha az ember a szülőszoba ajtajában döbben rá arra, hogy nemcsak a gyerekekkel nem tud bánni, a nőkkel sem? Miért a mi hibánk, ha Ők rosszat álmodnak? Miért baj, ha őszintén válaszolunk arra kérdésre, hogy fogytam-e? Érdemes-e, a friss jogosítvánnyal vezető feleségünknek tanácsokat osztogatni a forgalomban? Eljön-e az a pillanat egy nő életében, amikor azt mondja: Köszönöm, van elég cipőm, nem kell több. Illetve, hogy mindezek ellenére, miért dobban meg mégis a szívünk, ha belép a szobába? Nos, ezekre a kérdésekre nem tud választ adni az előadás. Viszont számos hasonló kérdést vet fel az együttélés nehézségeiről, szépségeiről, öröméről. (Magunk között szólva: inkább nehézségeiről.) Egyszemélyes vígjáték, nyolc különböző karakter, hetven percben. Csányi Sándor előadásában. Egy részben, szünet nélkül.
